Dr. Márfi Gyula érsek atya “Az Istenkeresés útjain” könyvének előszavát ajánljuk figyelmükbe:
“Amikor a "pap" szót kimondjuk, elsősorban miséző, illetve szentségeket kiszolgáltató férfiakra gondolunk. A pap azonban tanító (magvető), illetve lelkipásztor is, aki kormányozza, összefogja, adminisztrálja is a rábízott közösségeket. Én a szentelésem óta eltelt 53 évben túlnyomórészt az egyházkormányzatban való részvételt kaptam osztályrészemül, mint püspöki titkár, irodaigazgató, segédpüspök és érsek.
Viszont mindig is úgy éreztem, hogy én elsősorban a tanításra kaptam talentumot a Szentlélektől. Ezen belül pedig különösen a szoros értelemben vett hit-tan az én igazi területem, ideértve a vallásfilozófiát és az alapvető hittant is. Ez talán azzal is magyarázható, hogy a marxista ideológia "virágkorában" nőttem fel, amikor hetente hatszor hallottuk az iskolában, hogy nincs Isten, a vallás csak huncut papok találmánya, a Biblia pedig mítoszok és legendák gyűjteménye. És csak egyszer, vasárnap mondták nekünk a templomban, hogy Isten mégiscsak létezik, Jézus halála és feltámadása pedig nemcsak "szent elgondolás" (Ady), hanem realitás, a halál utáni élettel, a pokollal és a mennyországgal együtt.
Bűneim természetesen nekem is voltak, de a hittanórákon tanult és szüleim által is hangoztatott parancsolatok megtartása számomra nem jelentett különösebb nehézséget. Ha létezik egy jó és igazságos Isten, ha van mennyország és pokol, ha a túlsó parton újra találkozhatom és örökre együtt lehetek szeretteimmel: ez minden fáradságot megér.
De van-e jó Isten, és van-e mennyország? Nem kell-e attól félni, hogy mégis az ateistáknak van igazuk, akik látszólag sokan vannak és erősebbek is nálunk? Én szívből ragaszkodtam hitünkhöz, ugyanakkor rendkívüli kínnal járt a félelem, hogy "hátha mégis nekik van igazuk..." Szüleimmel, kik okos, de egyszerű emberek voltak és papjainkkal, akik kis falunktól távol laktak, kétségeimről beszélni sem mertem.
Mit tehettem? Imádkoztam, amennyire képes voltam, és elkezdtem gondolkozni. Általános iskolás koromban már istenérveket fogalmaztam, és bizonyítékokat kerestem hitünk fő igazságai mellett. Mire volt jó mindez és miért engedte meg a jó Isten a kínzó kételyeket? Bizonyára azért, hogy tudatosabbá tegye hitemet és kialakítson bennem némi kreativitást, amely által egyes igazságokat sajátos módon és az egyszerűbb emberek számára is érthetően tudjak megfogalmazni.
Egyszer Miskolcon tartottam egy előadást a mindenki számára szükséges kegyelmek (görög nevük: karisz) és a sajátos, kinek-kinek a küldetéséhez kapott kegyelmi adományok (görög nevük: karizma) különbségéről és egységéről. Ezt követően bejött hozzám egy fiatal hitoktató hölgy, és azt mondta: "Püspök úr, én most már csak egy dolgot nem értek." - "Mi ez az egy dolog?" - kérdeztem némi csodálkozással. "Hát az - válaszolta - hogy amit ön elmondott, arra mi magunktól miért nem jöttünk rá..., mikor olyan egyszerű és világos az egész."
Ekkor kezdtem ráébredni arra: az én sajátos karizmám talán éppen abban áll, hogy amit sokan sejtenek, de szavakba önteni nem tudnak, azt én képes vagyok úgy megfogalmazni, hogy előttük is világos legyen, sőt arra is rádöbbenjenek, hogy itt "húsbavágó", létünk alapjait érintő igazságokról van szó. És az érintett igazság közelebb kerüljön nem csak az eszükhöz, hanem a szívükhöz is. Biztos, hogy a Szentháromságról, a másvilágról vagy korunk vallásairól írt tanulmányaim nem "pofonegyszerűek, mégis érdekes és izgalmas olvasmányokká válhatnak Kedves Olvasóim számára.
Még a kezdetben fárasztónak tűnő cikkek is egy idő múlva olvashatóvá válnak, vízesések tárulnak fel és szakadékok, magasság és mélység, az elérhetetlennek és távolinak tűnő igazságok közel kerülnek, és egyfajta sajátos boldogsággal ajándékozzák meg a türelmes és nyílt szívű olvasót.
A csúfosnak tűnő halálból dicsőségesen feltámadt Názáreti Jézus kegyelme kísérjen mindannyiunkat.
Veszprém, 2023. május 29.
Márfi Gyula
nyugalmazott veszprémi érsek”
